– Forráselemzés! – mondta a gimnáziumi történelemtanárom az órák elején hangos felkiáltással. – Jaj, ne! – csattant fel az osztály kórusban – ugyanis ki nem állhattuk, amikor megkaptuk a kis szövegrészleteket és aztán az volt a feladatunk, hogy szigorúan egy mondatban foglaljuk össze a lényegét. Sokan rendesen izzadtunk, pedig olvasni természetesen már mindenki tud a középiskolában. Akkor mégis mi lehetett a probléma?

Szövegértési képességünket akkor használjuk először, amikor kisgyermekkorunkban meghallgatjuk életünk első meséjét. Habár senki nem kéri, hogy ezután egy egymondatos összefoglalást tegyünk a hallottakról, mégis megtörténik a lényegkiemelés azon az egészen pici gyermeki szinten is. Befogadjuk a mese érzelemvilágát, és a szókincsünk fokozatos bővülésével képessé válunk elképzelni az egyes szereplők vagy események tulajdonságait is. Az idő múlásával azt is megértjük, hogy a mese azokból a betűkből áll, amik a képek mellé vannak odaírva, s ahogyan anya vagy apa felolvassa azokat világossá válik, hogy az egyes szövegrészletek jelentéssel bíró egységet alkotnak. Ebben a kisgyermeki szakaszban habár olvasni még nem tudunk, de látható, hogy máris mennyi mindent képesek vagyunk befogadni a hallott szövegből. Ha mindez ilyen egyszerű, ha már kisgyermekkortól kezdve – ilyen formán – gyakoroljuk a szövegértést, akkor mi lehet a baj középiskolába érkezve a történelemórán forráselemzés közben? Az iskolába lépve ugyan elkezdjük megtanulni a tényleges olvasást; a betűk leírását, elsajátítását néhány hónap alatt teljesítjük. Képesek leszünk leírni olyan szavakat amiket csak szeretnénk, és ki is tudunk olvasni bármit, ami a szemünk elé kerül. Mindehhez bonyolult agyi folyamatokra van szükség, amelynek feltétele az olvasásra érett idegrendszer. Egy nyelv teljes ortográfiájának, tehát hangkészletének szóban és írásban való használatának elsajátításához körülbelül egy-másfél év szükséges, és e folyamat végén mindössze annyi történik, hogy megtanultuk, felismerjük, és alkalmazni tudjuk anyanyelvünk hangkészletét. Ez nem egyenlő azzal, hogy rögtön meg is tudjuk érteni akár csak egy rövidebb mese lényegét. Erre nagyjából negyedik osztályos korra lesz képes az agy.

A fentiek alapján talán most már látható, hogy olvasni kiválóan megtanulunk elsős korunkban, de ezzel együtt valamit rögvest el is felejtünk. Azt az élményt, amelyben a történeteket csak hallgatni kellett, s a képzeletünkre hagyatkozva megérthettük, hogy mit mondtak nekünk. Erre a fajta felolvasásra, vagy mesehallgatásra már kevesebb idő jut, ezáltal el is törpül ennek fontossága, pedig most már talán nyilvánvaló az értő olvasás rejtelme: attól, hogy képesek lettünk olvasni, csupán megtanultuk megfejteni a leírt szöveget és ezzel iskoláskorban már valóban igen sokra megyünk. A történetek esszenciájának megfogalmazásához azonban ennél több kell: a figyelmi-, a hallási-, a koncentrációs képességek tovább éltetése, a fantáziánkhoz való kapcsolódás folyamatos fenntartása, mely igen egyszerű otthoni gyakorlattal megoldható, ez pedig a rendszeres mesélés mindaddig, ameddig a gyermekünk önállóan leveszi és elolvassa az önmaga által kiválasztott könyvet a polcról. Ettől a pillanattól kezdve tudhatjuk, hogy olvasót neveltünk, aki talán nem fog jajgatni, amikor a középiskolában meghallja: „forráselemzés!”

2021. 09. 13.

A AZ ÉRTŐ OLVASÁSRÓL… bejegyzés először Meseműhely-én jelent meg.

Mit meséljek? Hogyan meséljek? Mikor meséljek?

Ehhez hasonló kérdések talán mindannyiunkban felmerülnek, amikor kisgyermeket nevelünk. Szülőtársaink körében azt hiszem kijelenthető, hogy a mese mindenki számára érték, melyet gyermekével feltétlenül megosztana, arról viszont már megoszlanak a vélemények, hogy ezt ki hogyan képzeli el. A következőkben felsorakoztatok néhány véleményt és azt, hogy mi a tudomány válasza minderre.

Valóban a szülői kreativitás kérdése ez?

Kádár Annamária azt mondja, a gyermekek 2 és 4 éves koruk között a legjobban azokat a meséket kedvelik, amelyek róluk szólnak, melyben igazából semmi egyebet nem kell tennünk, mint elmesélni azt, mi történt velük aznap. Saját gyermekünkkel is az a tapasztalatunk, hogy a reggeltől estig tartó tevékenységeink felsorolása nyugtatóan hatott, álomba szenderítő hatásával szinte elringatta a gyermeket. Ha egészen kicsi, tehát a fenti korosztályról van szó, akkor valóban könnyű a dolgunk, hiszen ez a fajta mese egy ilyen idős gyermeknek tökéletesen kielégítő.

Habár a mesék világa nagyobb gyermekek esetében már jóval színesebb, és igénylik is a bonyolultabb, hosszabb történeteket, biztosak lehetünk benne, hogy egy szülő fejből mondott meséje a saját gyermeke számára éppen eléggé kreatív és kellőképpen kacifántos – hiszen úgy a jó, a tökéletes, ahogy anya vagy apa mondja.

A gyermek fogantatásától kezdve kompetens és befogadó emberi lény, ezáltal elképesztő módon képes alkalmazkodni a környezetéhez. Ezt a képességét pedig a mesélés során is érdemes figyelembe vennünk. Kutatással alátámasztott, hogy már az egészen pici babák is érzékenységet mutatnak a mesehallgatásra, hiszen a szülőtől érkező kommunikációs jegyek azt az ingert közvetítik a gyermek felé, hogy most valami új információ fog érkezni.

Másképp szólunk a gyermekhez, amikor mesélünk, más szókészletet, hangsúlyokat és ritmust használunk, miközben mi magunk is belehelyezkedünk a mesélő szerepébe, ő pedig észleli, érzékeli, hogy itt valami fantasztikus történik. Erre a figyelemre és kapcsolatra alapozva fejlődés érhető el: a gyermek megismerkedik anyanyelve ritmikájával, szülei arcával és az azon tükröződő érzelmekkel, melyeket ő maga is átél. A mesélést tehát nem lehet túl korán elkezdeni.

Mi állhat ennek a hátterében? 

Nyitrai Ágnes szerint a mesehallgatás koncentrált figyelmet tesz lehetővé, mely közben a hallottak értelmezése történik. Ez a fajta figyelem, a történések megértése, a szülő összefüggő mondatainak belső képpé alakítása tulajdonképpen a szövegértési képesség előszobája is, melynek főként iskolás korában veszi majd hasznát a gyermek.

Figyelni és közben egy másik tevékenységet végezni nem is olyan egyszerű feladat, főként egy óvodás korú kisgyermek számára. Elfogadással és türelemmel legyünk anyaként ebben a folyamatban, mindig örüljünk, ha a gyermek figyeli a mesét. A példából jól látható, hogy a mese helyet követel magának. Akár az asztal mellett, akár séta közben, vagy az esti altatás előtt kezdünk mesélni, vegyük figyelembe, hogy ezáltal a folyamat lassabb, de ugyanakkor meghittebb, bensőségesebb lesz.

Bruno Bettelheim amellett érvel, hogy az egészen kicsi gyermekeket sem kell megkímélni a mesei gonosztól. A kisgyermek számára ez egy lehetőség arra, hogy az életében lévő valóságos negatív érzelmeket, indulatokat egy elképzelt világban, számára elérhető és biztonságos módon levezesse, feldolgozza.

A könyvből, vagy élőszóban mesélt mese nem szembesíti a gyermeket túl erőteljesen a félelmetes szereplőkkel vagy eseményekkel, annyit fogad be belőle, amennyit tud, amennyire képes, s amihez kapcsolódni tud saját élményei alapján is.

Meglátásunk szerint  a népmesékkel kapcsolatos szakirodalmi tények vitathatatlanok, hasznosságuk és fejlődést segítő szerepük megkérdőjelezhetetlen. A népmesei szófordulatok, kifejezések, hagyományok megjelenése a gyermek kulturális fejlődéséhez hozzájárulnak. Lényeges viszont az is, hogy a tanulságos kortárs mesék is ugyanúgy vonzóak a gyermek számára mindaddig, amíg olyan kérdéskört járnak körül, amely a gyermeket foglalkoztatja, amelyhez kapcsolódni tud. És hogy mitől jó egy mese? Attól, ha azt fogalmazza meg értékként, amelyet a szülő saját maga is át szeretne adni gyermekének. Így válik igazi eszközzé, segítőtárssá, a legjobb partnerré a gyermeknevelésben.

Felhasznált irodalom:

Bettelheim, B: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek. Budapest, 2011, Corvina Kiadó.

Kádár A. (2012) Mesepszichológia – Az érzelmi intelligencia fejlesztése gyermekkorban. Budapest: Kulcslyuk Kiadó Kft.

Nyitrai Á. (2016). Mese és mesélés. Iskolakultúra, 26(4), 75-83.

Papp, M., & Ivaskó, L. (2017). Hogyan meséljünk? A mesemondás mint természetes pedagógiai eszköz.

A MESÉKKEL KAPCSOLATOS TÉVHITEK ÉS SZOKÁSOK bejegyzés először Meseműhely-én jelent meg.