– Forráselemzés! – mondta a gimnáziumi történelemtanárom az órák elején hangos felkiáltással. – Jaj, ne! – csattant fel az osztály kórusban – ugyanis ki nem állhattuk, amikor megkaptuk a kis szövegrészleteket és aztán az volt a feladatunk, hogy szigorúan egy mondatban foglaljuk össze a lényegét. Sokan rendesen izzadtunk, pedig olvasni természetesen már mindenki tud a középiskolában. Akkor mégis mi lehetett a probléma?

Szövegértési képességünket akkor használjuk először, amikor kisgyermekkorunkban meghallgatjuk életünk első meséjét. Habár senki nem kéri, hogy ezután egy egymondatos összefoglalást tegyünk a hallottakról, mégis megtörténik a lényegkiemelés azon az egészen pici gyermeki szinten is. Befogadjuk a mese érzelemvilágát, és a szókincsünk fokozatos bővülésével képessé válunk elképzelni az egyes szereplők vagy események tulajdonságait is. Az idő múlásával azt is megértjük, hogy a mese azokból a betűkből áll, amik a képek mellé vannak odaírva, s ahogyan anya vagy apa felolvassa azokat világossá válik, hogy az egyes szövegrészletek jelentéssel bíró egységet alkotnak. Ebben a kisgyermeki szakaszban habár olvasni még nem tudunk, de látható, hogy máris mennyi mindent képesek vagyunk befogadni a hallott szövegből. Ha mindez ilyen egyszerű, ha már kisgyermekkortól kezdve – ilyen formán – gyakoroljuk a szövegértést, akkor mi lehet a baj középiskolába érkezve a történelemórán forráselemzés közben? Az iskolába lépve ugyan elkezdjük megtanulni a tényleges olvasást; a betűk leírását, elsajátítását néhány hónap alatt teljesítjük. Képesek leszünk leírni olyan szavakat amiket csak szeretnénk, és ki is tudunk olvasni bármit, ami a szemünk elé kerül. Mindehhez bonyolult agyi folyamatokra van szükség, amelynek feltétele az olvasásra érett idegrendszer. Egy nyelv teljes ortográfiájának, tehát hangkészletének szóban és írásban való használatának elsajátításához körülbelül egy-másfél év szükséges, és e folyamat végén mindössze annyi történik, hogy megtanultuk, felismerjük, és alkalmazni tudjuk anyanyelvünk hangkészletét. Ez nem egyenlő azzal, hogy rögtön meg is tudjuk érteni akár csak egy rövidebb mese lényegét. Erre nagyjából negyedik osztályos korra lesz képes az agy.

A fentiek alapján talán most már látható, hogy olvasni kiválóan megtanulunk elsős korunkban, de ezzel együtt valamit rögvest el is felejtünk. Azt az élményt, amelyben a történeteket csak hallgatni kellett, s a képzeletünkre hagyatkozva megérthettük, hogy mit mondtak nekünk. Erre a fajta felolvasásra, vagy mesehallgatásra már kevesebb idő jut, ezáltal el is törpül ennek fontossága, pedig most már talán nyilvánvaló az értő olvasás rejtelme: attól, hogy képesek lettünk olvasni, csupán megtanultuk megfejteni a leírt szöveget és ezzel iskoláskorban már valóban igen sokra megyünk. A történetek esszenciájának megfogalmazásához azonban ennél több kell: a figyelmi-, a hallási-, a koncentrációs képességek tovább éltetése, a fantáziánkhoz való kapcsolódás folyamatos fenntartása, mely igen egyszerű otthoni gyakorlattal megoldható, ez pedig a rendszeres mesélés mindaddig, ameddig a gyermekünk önállóan leveszi és elolvassa az önmaga által kiválasztott könyvet a polcról. Ettől a pillanattól kezdve tudhatjuk, hogy olvasót neveltünk, aki talán nem fog jajgatni, amikor a középiskolában meghallja: „forráselemzés!”

Fogarassy Nikolett

2021. 09. 13.